Kicsit félve írom ezt a bejegyzést, mert ez most olyan, mintha előre innék a medve bőrére. Hiszen még nem is vagyok au-pair. Bár elméletben már az vagyok. Az is valami.
Hogyan is bírnám ki, hogy ne írjak ebbe a csudálatos blogba, amit már ma, 1 hónappal és 2 nappal az utazásom előtt megcsináltam? Hú ezt most furcsa volt leírni. 1 hónap és 2 nap. 3 nap múlva már nem lesz egészen 1 hónap. Húú... Inkább nem is megyek. Jézusom.
Feltételezem olyanok is fogják olvasni ezt a világirodalmi remekművet, akik mondjuk megguglizzák az au-pair szót, és kijön az én blogom. Első találatként. Nyilván. Na jó, legyünk kicsit szerényebbek. Szóval maximum harmadikként tuti kijön. Legyünk optimisták, hiszen ez az ÉN blogom :) Tehát azok kedvéért, akik nem ismernek személyesen (ami óriási veszteség), és kíváncsiak arra, hogyan lettem au-pair, elmesélem. Meg azért is írom le, mert feltételezem, hogy egy idő után az olvasótáboromban úgyis többségben lesznek au-pair sorstársaim:P De én bízom bennetek, kedves családtagjaim, barátaim, ismerőseim... Ha akartok szuvenírt, olvassatok és írjatok!
Az egész "au-pair leszek" dolog a teljes kétségbeesés széléről indult. A jobbnál jobb állások után fogalmam sem volt, merre tovább. Csak azt tudtam, hogy valami olyan kell, amitől nem őrülök meg, és amitől alakulok is valamennyire. És az nem lenne olyan nagy probléma, ha ez az átalakulás pozitív irányba történne. Dehát bölcsész diplomával?! Aztán anyukám talált egy hirdetést egy au-pair ügynökségről, és bejelölte. Nekem meg megtetszett. Azt se tudtuk pontosan, mi az, hogy au-pair, de azért majdnem már majdnem biztos volt, hogy akkor megyek, mert ez olyan jónak tűnt. Kb. egy hétig bújtam a szakirodalmat - fórumok, blogok, ügynökségek - a neten, és rájöttem, hogy tiszta hülye vagyok. Tiszta hülye, mert 24 éves vagyok, és hogy képzelem, hogy még nem voltam au-pair?! Igen, ezt gondoltam, mert annyira megtetszett ez az egész azok alapján, amiket a neten találtam. Csak hát eddig nem volt, aki felvilágosítson róla, mert egy ismerősöm sem csinált ilyet. Még most is alig hiszem el, hogy hagyhatta a drága Sors azt, hogy én 4 nyáron át a strandon húzzam az igát. Ha ezt esetleg hajdani főnökeim vagy munkatársaim is olvassák, akkor biztos tudják, hogy nem úgy értem:) Dehát azért Györök vs. Anglia? Na ugye.
Először azt kellett eldöntenem, hogy szeretném-e igénybe venni egy ügynökség segítségét a családkeresésben, vagy sem. Az előbbi biztonságosabbnak tűnt, bár elég sokan írták, hogy maguknak kerestek családot azon a bizonyos oldalon. Mondjuk az elején kicsit eltántorított az ügynökségesditől az, hogy kiderült, be kell szerezni mindenféle rettenetet: erkölcsi, gyermekfelügyeleti referencia, karakterreferencia... Jézus ereje, hiszen nekem szinte nincs is gyermekfelügyeleti tapasztalatom, most akkor ezt hogy...? Aztán találtam egy igen szimpatikus ügynökséget, ahol gondoltak az ilyen kezdő Mary Poppinsokra is, mint amilyen én vagyok, és nem kötötték ki alapfeltételként a gyermekfelügyeleti cuccost. Még szerencse, hogy karakterem az van, már csak írni kellett róla.
Ezt az ügynökséget amúgy a nagy magyar közösségi oldalon találtam, és nagyon jó véleményeket írtak róla, írtam is egy lánynak, aki a legutolsót írta. Ő Bea, aki akkor is nagyon aranyos és segítőkész volt, és most is az, bármennyit is zaklatom ilyen-olyan kérdésekkel :) Amikor egy ismeretlen ember önzetlenül segít, mindig elcsodálkozom, mert sokszor azt hiszem, alig van már kedves ember... Remélem, Beával majd személyesen is tudunk találkozni :)
Közben azért regisztráltam azon a híres-nevezetes ópervörld-ön is, de nem igazán szállingóztak a levelek a postaládámba. Jelölgettem jópár családot, akik jó fejeknek tűntek, de ha érkezett is pozitív visszajelzés, utána szépen el is felejtettek... Meg az ügynökségtől sem jelezte, hogy érdeklődne irántam akár egyetlenegy család is, bár előre figyelmeztettek, hogy ebben az őszi-év végi időszakban nem is keres olyan sok család au-pairt. Oké, nem olyan sok keres, na de hogy egy se?? Úgyhogy már kezdett nagyon tele lenni a búrám.
Aztán megismertem Mónit, akit tuti h a Sors küldött :D Egy au-pair blogjához írtam valami kommentet, és azt Móni is olvasta, és írt nekem, hogy szívesen segít ebben az egész hogy-a-fenébe-legyek-au-pair-mááár-végre dologban. Hát, ez a mi romantikus egymásra találásunk története :D :D Elkezdtem olvasni a blogját, meg emaileztünk, aztán mesélte, hogy ő is ugyanebben a cipőben járt, mint én, hogy nem volt valami sok tapasztalata gyerekekkel, ezért ő sem tudott olyan marketingstratégiával előrukkolni a családkeresős oldalon, mint egyesek, akiknek olyan fotóik vannak, hogy a család meglátja, és egyből biztos lesz benne, hogy az illető maga Mary Poppins, vagy legalábbis egyenes ági leszármazottja, mert 528 képen 6542 mosolygós, boldog gyerek veszi körül a leendő au-pairt... Szóval sokáig azt hittem, ezek mellett a Mary Poppins klónok mellett nekem esélyem sincs, amíg nem lebegett a szemem előtt Móni példája, aki szintén olyan messze volt a profi bébiszitterkedéstől, mint Makó Jeruzsálemtől. (Na jó, bocs Móni, talán ennyire nem is?:))
Szóval egyre inkább reménykedtem abban, hogy nekem is sikerülhet kijutnom Angliába, és ez valahogy bevonzotta a családokat. Na jó, ez talán túlzás, de akkor is tuti, hogy valami kozmikus összefüggés volt a háttérben. Vagy hívhatjuk egyszerűen szerencsének is. November közepén egy vasárnap elkezdtem levelezni egy nagyon szimpi családdal. Azért több vasat is igyekeztem a tűzbe tartani, de ők szinte tökéletesnek tűntek, és 99%-ban rájuk koncentráltam. Elég sok emailt váltottunk az anyukával 2 nap alatt. Na, képzelhetitek, mennyi ideig tartott nekem megírni egy emailt angolul, amilyen kis aprólékos vagyok ilyen dolgokban... Nem tűnt egyszerűnek idegen nyelven jófejnek tettetni magam, de úgy tűnt, sikerült, mert kedden már anyuka azt írta, hogy fel akar hívni. Krisztusom! Engem? Felhívni? Angolul?! Ne, ne, inkább itthon maradok a szobámban a következő negyven évben... Ez volt az első gondolatom. Aztán valahogy sikerült elhitetnem magammal, hogy azért elég nagy ász lehetek angolból, ha idáig is eljutottam a nővel, a sztaki szótár meg még nagyobb ász, de az most mellékes. Megírtam neki, hogy majd csütörtök este hívhat. Gondoltam, 2 nap biztos elég lesz arra, hogy azt a kevés szót, amit még nem tudok angolul, gyorsan bemagoljam. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy a nő magyarul fog beleszólni a telefonba, dehát erre tényleg ráragaszthatjuk a reménytelen helyzet címkét. De a nő szerint én nem voltam reménytelen eset, ami az angolul telefonálást illeti, mert másnap délben is felhívott, hogy közölje, szeretné, ha én lennék az új "családtag". Juhúúúú. A másnapi emailben már azt is megbeszéltük, hogy január 2-án megyek, ekkor, ezzel a géppel, stb. Mivel ma harmadika van, és itthonról írom ezt a bejegyzést, egyre gyanúsabb, hogy nem ennél a családnál leszek big sister, nem? Bizony nem. Kemény 5, azaz öt teljes napig élhettem át, milyen érzés, ha az ember lánya talált egy családot, akiket mehet szolgálni. Ugyanis kiderült, hogy anyuka kicsit zizi, mert teljesen bepipult azon, hogy én szerződést szeretnék. Ja bocs, mit képzelek én, hiszen csak egy 2000 km-re lévő országba megyek, teljesen egyedül. Azt írta, hogy ez bizalmatlanság a részemről, márpedig a bizalom kellene, hogy legyen a kapcsolatunk alapja. Tisztára mintha a "Tíz mondat, amit a férfiaknak hiába mondasz" című rovatot olvastam volna a glamúrban, vagy valamelyik színvonalas magazinban. (Amúgy szeretem a glamúrt, meg a többi színvonalas magazint.) Aztán visszaírtam a bolondnak, hogy hát bocs, nem ez volt a szándékom, de még csak válaszra sem méltatott. Na ő aztán biztos nem olvassa a glamúrt, se a kozmót, mert akkor tudná, hogy így semmilyen körülmények között nem illik szakítani. Vagy ha mégis azokból tanulta, nem veszek angol magazinokat.
Így el is érkeztünk a Nagy Kiborulás vol.2-höz. Már kezdtem arra gondolni, hogy ez a karmám, vagy mim. Hogy nekem tényleg itt kell maradnom a szobámban a következő negyven évben. És néha ez a tudat nem is tűnt annyira borzasztónak. Na jó, tényleg csak néha. Aztán megint belemélyedtem a családkeresésbe, mert elhatároztam, hogy én akkor is kimegyek, akármi is lesz, ha egy héten belül felnő az összes angol gyerek, vagy világvége lesz, én akkor is au-pair leszek, és kész! Akadt is jópár szimpi (vagy inkább annak tűnő - az előbbiekből okulva) család a neten megint, páran vissza is jeleztek, és végül három maradt versenyben a kegyeimért. Az egyik már akkor sokat vesztett a népszerűségéből, amikor kiderült, hogy mennyit fizetnek: heti 60 fontot! Na ezzel aztán biztos a Forbes magazin címlapján kötök ki. De olyan kis kedvesnek tűntek, úgyhogy már arra is gondoltam, hogy max vállalok mellette valami pluszmunkát. De aztán egyre szimpibb volt a másik 2 család, az egyik pláne, mert londoniak, és heti 100 font a fizu, mondjuk a munka is több lenne, mert csak 3 éves a gyerkőc. Mondjuk itt is kicsit elbizonytalanodtam, mikor kiderült, hogy nekem kéne vinni a gyereket úszásra. Mármint bele is kéne menni vele a vízbe. Gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, nem divat-e náluk a búvárruha ilyen esetekre, de aztán már ezzel se foglalkoztam, csak legyen mááár családom! Aztán egyszercsak eltűnt a család, nem válaszoltak napokig, aztán egy hétig, két hétig, na akkor már végleg lemondtam róluk. De időközben egyre jobban tetszett még egy család, akiknek az volt az egyetlen hátrányuk, ha egyáltalán hátránynak mondható ez, hogy kicsit messzebb laknak Londontól, mint ahogy én elképzeltem a jövendőbeli lakóhelyemet. Végülis nem annyira durván messze, kb 70 km-re. Azért is szerettem volna közel lenni Londonhoz, mert Bea és Móni is a közelében laknak, és akkor sűrűbben tudtunk volna találkozni, ha én is arrafelé telepszem le. De annyira aranyosnak tűnt ez a család, a profiljuk és a leveleik alapján is, hogy már jobban tetszett az ő városuk, mint London vagy a környéke. Ja, mert Brighton mellett laknak, Worthingben, ami egy tengerparti városka. Tengerpart. Hm. Most őszintén, mennyire lehet szörnyű?, gondoltam. Pláne, hogy az anyuka magától ajánlotta fel, hogy a mostani au-pairjükkel vegyem fel a kapcsolatot, mert nincs rejtegetnivalójuk, és ő minden kérdésemre szívesen válaszol. Éééés engem választottak, december közepén derült ki, úgy emlékszem, előtte egy hétig leveleztünk körülbelül. Kamila, a jelenlegi au-pairjük, aki cseh egyébként, nagyon jófej csajszi, mesélt mindenféléről, küldött képeket a városról, gyönyörű hely. Amikor megérkezem, ott lesz még velem egy hetet, hogy segítsen az au-pairré válásomban. Igazából elég szerencsésnek érzem magam, mert ez a család tényleg nagyon-nagyon kedvesnek és rendesnek tűnik, ma például kértem tőlük emailben képeket, és már délután elküldték az egész családi albumot kb. Olyan jó fejek! Amúgy persze voltak a profiljukon képek, csak azt törölték, miután meghívtak, hogy legyek az au-pairjük. Ez pl. nagyon szimpi volt, mármint, hogy törölték magukat, így legalább tudom, hogy nem keresgélnek helyettem mást. Az kéne még :D Kamila majd bemutat a barátainak is az első héten, ezt ígérte. Amúgy ő is a városban marad, csak valami más állása lesz. Úgyhogy remélhetőleg nem leszek magányos már az elején sem, bár ha azt nézzük, hogy angolul kell meggyőznöm őket varázslatos személyiségemről, hááát... akkor azért vannak kétségeim :D Dehát én akárhova megyek, úgyis imádni fognak, most mondjátok, hogy nem :D
